Szeptember 7.

 

Ma van egy kedves tanítványom halálának az évfordulója. 

Genetikai rendellenességgel született, a tudatunk mélyén mindig ott volt a kínzó gondolat, hogy várhatóan nem lesz hosszú élete, de reméltünk is: hátha pont most fejlődik annyit a tudomány, hogy segíteni tudnak. Járulékos probléma volt a tanulási nehézség (nem értelmi sérült volt a kisfiú). Évekig dolgoztunk együtt, ő magántanulóként tanulta velem a közismereti tárgyakat, de amennyit csak lehetett, együtt volt a többiekkel. 

Nagyon sokat tanultam tőle. Módszertanilag is szélesedtek az ismereteim, mert folyamatosan keresgéltem, keresgéltünk, vajon hogyan lehetne igazán hatékonyan tanulni, hiszen mindketten akartuk. De ez csak pici része annak, amivel több lettem. Közelebbről, mélyebben láttam utána a tanulni vágyó, de a befektetett energiát messze alulmúló teljesítményt nyújtó gyerekeket. Tőle tanultam azt is, hogy mindig lehet mosolyogni. Ahányszor eszembe jut, ahányszor magam előtt látom, mindig mosolyog, derűsen elmesél valamit, örül valaminek. Élvezte az életét. Mindig nagyra becsültem az anyukájában, hogy hagyta őt élni, mindent csinálhatott, amit csak akart és tudott. Nagyon furcsa talán így megfogalmazni, de teljes élete volt, több derű és öröm fért a sok fájdalom mellé, mint sok hosszú életű embernek.

Sokszor eszembe jut Miki, de szeptember 7-én mindig felelevenítem a kedves-vicces-szomorú emlékeimet, és igaz, hogy elered a könnyem, de belül mosolygok. Örülök, hogy ismerhettelek, Miki, nyugodj békében.